2015. március 2., hétfő

4096

A túra reggelén viszonylag korai kelés után gyors reggeli, majd indultunk is vissza a park bejáratához. Mivel kicsit megcsúsztunk a tervezett indulási időhöz képest, ezért gyaloglás helyett inkább stoppoltam, s rögtön a 2. autó fel is kapott minket,  úgyhogy feldobáltuk a cuccokat meg magunkat a kocsi platójára, s már robogtunk is. Kiszállás után kiderült, hogy a kocsiban ülők indonézek, úgyhogy még természetesen fényképezkedni kellett velük. 

Mindezek után elintéztük az adminisztrációt a park főhadiszállásán: véglegesítettük a szállást, beszereztük a szükséges engedélyeket, megkaptuk a névre szóló plasztik kártyákat, amit az egész túra alatt viselni kell, valamint elintéztük a vezetőnket (nem úgy! :)). Ez utóbbinál pont kapóra jött, hogy egy ausztrál tag, pont ott ténfergett ekkor, úgyhogy társultunk vele, ezzel harmadolva a költségeket. 

Ezek után már csak az volt hátra,hogy busszal felvigyenek a kapuhoz, ahonnan a túra indul. Nem is lett volna gond de egy társaság, akikkel együtt mentünk volna, egy molinóval fényképezkedett, minden lehetséges felállásban, úgyhogy fél óra után meguntuk és egy másik busszal mentünk. 

Hamar elértük a túra 1800 méteren fekvő kezdőpontját, innen már csak felfelé vezetett az út, de gyalog. Ez a túraösvényén nagyjából csak lépcső szerűség emelkedőkből állt, úgyhogy eléggé térd gyilkos volt. Persze ehhez hozzájön, hogy kicsit túlpakoltam, úgyhogy bár nem mértem, de volt vagy 8-10 kg a táskám. Ennek ellenére felértünk kb. 4 óra alatt, ami nagyon jó időnek számít, mert amúgy 5-6 órát mondtak. Más kérdés, hogy volt aki az egész túrát megcsinálta a csúcsig meg vissza valami 2,5 óra alatt. De mondjuk az tuti agybeteg volt. 

Útközben kilométerenként pihenőhelyek voltak, ahol elvileg lenne víz, de már lenn szóltak, hogy nem lesz mert szárazság van. Amik viszont voltak a víz helyett, az iszonyú paraszt mókusok, akik egyszer amikor nem figyeltem oda például, álló helyzetemben fel másztak a kezemig a snickrshez és akkor sem akarta elengedni mikor a másik kezemmel ütöttem. Cserébe jól összekarmolt. Vérmókus. 

Szóval 4 órával később a 3200 méteren levő házban pihentünk és szárítkoztunk, hogy aztán egy nagyon kiadós vacsi után este 7-kor ágyba bújjunk, ugyanis hajnal 3-kor indulás, hogy reggel 6-ra felérjünk 4096 méterre napfelkeltét nézni. Az oxigén hiány már 3200 méteren is érződött, nehéz további 800 méter szint várt ránk. 

Viszonylag korán elmentünk dögleni, mert mi egy másik házban kaptunk szobát, ami még 150m szinttel feljebb volt, mint ahol a többi újdonsült barátunk aludt, s ahol a kaja is volt. Szóval többek között mi azt találtuk ki, hogy nem kelünk fel a csürhével, aki hajnal 2-kor kajál és indul is a csúcsra (150 emberről beszélünk kb.), hanem alszunk 3-ig és majd utánuk megyünk. 

Hát ahogy azt mi elképzeltük. Azzal kezdődött, hogy az idióták akik a mi házunkban aludtak más szobába, azok úgy döntöttek hajnal 1 körül, hogy zenét hallgatnak, üvöltöznek, bútorokat húzgálnak, szóval mindent a mi optimális alvásunkhoz hangoltak. Na sebaj, fél 4-kor elindultunk ausztrál barátunkkal egyetemben, de aztán láttuk, hogy a csürhe sem indult el időben, úgyhogy remek fejlámpa kígyók sorjáztak a hegyoldalban. A táv egyébként csak 2 km, 800 szintemelkedéssel, de azért nagyon lassan lehetett csak haladni a tök sötétbe a magasság miatt. Előzgettünk egy darabig, de aztán egy drámainak ítélt résznél kiléptem a többiektől és egyedül nyomtam tovább, a vezető is elengedett. :)

Elviekben 6:10-kor van napfelkelte, úgyhogy nagyjából erre terveztünk felérni. Nekem ez sikerült is, olyannyira, hogy hetedikként értem a csúcsra, kevesebb mint 2 óra alatt, s vacogtam a többi túrázóval együtt, s faltam a téglává fagyott csúcscsokimat. A napfelkelte amúgy gyönyörű volt igy 4096 méterről, de a napocskával együtt megjött a q hideg szél is, úgyhogy nem sokáig maradtunk. 

Mikor már feljött a nap láttam, hogy Laciéknak is sikerült időben felérni, úgyhogy indultunk is le. 

Itt megint saját tempóban nyomtam, úgyhogy nagyon hamar leértem vissza a menedékházhoz, mire a többiek odaértek már betoltam 2 teát, összepakoltam és átöltöztem. 

Toltunk némi reggelit, majd immár a nehéz zsákkal usgyi le 3200-ról 1800-ra. Ez a táv 6km, aminek megint erős kezdéssel iramodam neki. A vezető szerint 6 órás az út, ezt lenyomtam 2:50 alatt, 3.-ként célba érve. A végére már nagyon számoltam a métereket, mert a rengeteg lépcső és nap folyamán felvett 800 és leadott 2300 méter szint teljesen kicsinálta a térdemet, a végén már csak oldalazva tudtam lépcsőzni, a nem létező fékező izmaim teljesen kikészültek. 

Miután Laci, a vezető és ausztrál barátunk is befutott, lebuszoztunk a park bejáratához, ahol megebédeltünk, majd búcsút intettünk egymásnak, s elkezdtünk Lacival stoppolni vissza a szálláshoz. Kb. 5 perc után fel is kapott egy maláj faszi, aki bejáratig vitt. A szálláson a 2 napja otthagyott cuccokat visszapakoltuk, majd gyártottunk egy papírt további stoppoláshoz vissza Kota Kinabalu-ba. 

Kb. 10 perc alatt megint felkaptak, ezúttal egy kínai (amúgy Malajziában él, olajiparban dolgozik, alig beszél angolul és katolikus) a terepjárójával, aminek a platója tele volt, úgyhogy a hátsóülésre zsúfolódtunk be mi ketten, a két nagy hatizsákunk, meg a 2 kisebb hatizsákunk, valamint a kocsiban ülők (a sofőr, meg a mellette ülő filippinó srác) cuccai. 

Kényelmes ugyan nem volt, de nagyon rossz se, pláne, hogy ingyen hoztak el. Most már Kota Kinabalu-ban vagyunk, egy nagyon hosszú és fárasztó nap végén, úgyhogy értékeljétek, hogy még blog is van. 

2 megjegyzés:

  1. VÉRMÓKUS!
    De most akkor naplemente volt, ahogy írod, vagy hogyan megy ott az égen az a sárga?

    VálaszTörlés
  2. Leslie és Tamás a Kinabalun = Badár Sándor és Horváth János a Fujin !
    A történet majdnem azonos ! :)

    VálaszTörlés